Monitorizare de presă

Căutare

Cuvânt cheie

Organ:

Tematica:



Numele cotidianului: A Hét
Anul şi data apariţiei: 16/02/2007
Tematica: transformarea sistemului electoral – problematica reprezentării minorităţilor în parlament
Categoria articolului:
Autorul articolului: Egry Gábor
Titlul articolului: Hogyan tartsuk kézben politikusainkat?
Acces online: https://ahet.ro/dossziek/tortenelem---tarsadalomtudomany/hogyan-tartsuk-kezben-politikusainkat-833-101.html


Numele cotidianului


A rendszerváltás óta eltelt tizenhét évvel kapcsolatos leggyakoribb közhelyek közé tartozik annak felemlegetése, hogy a régi-új politikai elitek egyre inkább kicsúsznak a választók ellenőrzése alól és ez demokratikus deficitet eredményez. A probléma léte nehezen tagadható, megoldására pedig gyakran születnek népszerű javaslatok. Romániában most éppen Traian Băsescu próbál népszavazáson döntést elérni a kérdésben, egy nagyobb politikai játszma részeként.

Maga a javasolt megoldás kétségtelenül kézenfekvőnek tűnik. Talán éppen ezért is kellene gyanút fognunk. Túl egyszerű, túl szép, hogy a választási rendszer gyökeres átalakítása majd megoldja a problémát, bármennyire logikusan is hangozzék az érv: ha a választók nem pártlistákra szavaznak, hanem személyekre, akkor nem csak azt tudják közvetlenül befolyásolni, ki legyen a képviselőjük, hanem azt is, hogy ki ne legyen. Elvégre, ebben az esetben, a pártok nem helyezhetik el népszerűtlen, de megbízható kádereiket valamely lista befutó helyein.

Alaposabb mérlegelés és a választási eljárások sajátosságainak némileg alaposabb megismerése után azonban hamar be kell látnunk, hogy a javaslat teljes félreértés. Nem csak azt nem veszi figyelembe, hogy egy demokratikus rendszerben mi a választási rendszer feladata, hanem egyedüli és üdvözítő megoldásként kínál egyet a sok lehetőség közül. Közben egyáltalán nem vet számot a javaslat következményeivel, pl a demokratikus berendezkedés szempontjából fontos hatásairól, melyek a pártrendszer átalakulását is érintik.

Mindenek előtt érdemes leszögeznünk, hogy a választási rendszer elsődleges feladata nem a képviselők ellenőrzésére szolgáló lehetőségek megteremtése, hanem a választói akarat leképezése, és így a törvényhozás és (többnyire közvetett módon) a végrehajtó hatalom összetételének meghatározása. Ez pedig a közügyek vitelét is meghatározza a választást követő törvényhozási periódusban. A képviselők ellenőrzése, vagy elszámoltatása már csak azért sem tartozhat a legfontosabb szempontok közé, mert a parlamentáris rendszerek elvből nem nagyon tudnak mit kezdeni a kötött mandátummal, sem pedig a képviselő szabadságának esetleges korlátozásával, mandátumának idején. Az ilyen jellegű kötöttségek megszüntetnék azokat az előnyöket, amelyek a meghatározott időtartamú választási periódusra szóló megbízásban rejlenek. (Mindenek előtt azt, hogy a megválasztott kormányzatnak lehetősége nyílik megvalósítani elképzeléseit egy hosszabb periódus alatt.) A képviselők befolyásolásának lehetősége egyúttal arra is lehetőséget adhat, hogy a közvélemény pillanatnyi alakulása folyamatosan befolyásolja a politikát (sokszor ellentétes irányba), és ez jó eséllyel lehetetlenné tenné a koherens kormányzást.

A választási rendszer tehát elsősorban nem a képviselő ellenőrzését hivatott biztosítani, hanem a választójogra vonatkozó alapelvek érvényesülését, a törvényhozás reprezentativitását valamint a kormány működését és stabilitását garantálni. A választójoggal kapcsolatos alapelvek a mindenki számára egyenlő, titkos és általános választójogra vonatkoznak. Ez a kontinentális rendszerek többségében kiegészül a közvetlen választás követelményével. Vagyis: a választójogból a nagykorú lakosságnak – jól meghatározott elvek alapján – csak csekély része zárható ki; minden szavazat ugyanolyan érvénnyel bír (ez elsősorban az ún. plurális választójogi rendszereket tilalmazza, amelyekben bizonyos feltételek megléte esetén – pl. egyetemi végzettség, adófizetés stb. – egyesek több szavazattal is rendelkezhettek); mindenki leadhassa a szavazatát anélkül, hogy bárki is nyomást gyakorolhasson rá, vagy befolyásolja a szavazót, és a leadott szavazatot senki se ellenőrizhesse; a leadott szavaztok a törvényhozó testület megalakításánál közvetlenül érvényesüljenek, nem pedig valamilyen köztes testület által (mint amilyen például az Egyesült Államok elnökválasztásának elektori testülete).

A törvényhozás reprezentativitására vonatkozó megfontolások elsősorban arra vonatkoznak, hogy a választásokon fellépő, valós társadalmi érdekeket illetve értékeket képviselő politikai pártok közül melyek és milyen arányban kerülnek a törvényhozó testületbe, vagyis mennyire tudják befolyásolni annak munkáját. A stabilitás kérdése elsősorban a kormányzati többséggel kapcsolatos. Általában igaz az, hogy minél nagyobb egy kormány többsége és minél kevesebb párt alkotja, annál nagyobb a valószínűsége, hogy komolyabb válságok nélkül kitölti a teljes megbízatását.

A választási rendszerrel kapcsolatos az a kérdés is, hogy vajon a képviselő mennyire jeleníti meg a választók akaratát, illetve mennyire képviseli inkább az őt jelölő pártot? A tényleges helyzet rendszerint a kettő valamilyen keveréke és az sem tagadható, hogy ennek a keveréknek az arányaira hatással lehet a választási rendszer is. A bevezetőben említett elképzelések azt sugallják, hogy az uninominális szisztéma törvényszerűen a választói akarat képviseletére kényszeríti a politikust, míg a pártlistás rendszer a pártnak rendeli alá. A kérdés az, vajon tényleg az uninominális rendszer az egyetlen megoldás, még akkor is, ha számos eddig nem említett következménye van?

Ezzel kapcsolatban elsőként érdemes felvetni a kérdést: vajon kizárhatóak és kizárandóak-e a pártok az egyéni választókerületi rendszerben a választási eljárásból? Ha nem, akkor befolyásuk milyen lehet a képviselőre? Ha a demokratikus politikai berendezkedés elvei felől közelítjük meg a problémát, akkor nyilvánvaló lesz, hogy a pártok a rendszer nehezen kiiktatható elemei, és így a továbbiakban is lesz befolyásuk a képviselőkre, sőt magára a választásra is. Ráadásul nem elképzelhetetlen az sem, hogy az uninominális rendszerben olyan feltételeket szabnak a politika színterére újonnan belépni akarók számára, ami garantálja az eddigiek monopóliumát. (Mint például a jelenlegi párttörvény vagy a kisebbségi szervezetekre vonatkozó jogszabályok.) Ha pedig ehhez a választási eljárás érvényességi kritériumait is megfelelően szabják meg, vagyis gyakorlatilag nem kötik az érvényességet valamilyen komoly részvételi arányhoz, akkor az uninominális rendszerben is elképzelhető, hogy ugyanazok a népszerűtlen személyek nyerjék el a mandátumokat, legfeljebb a részvétel lesz nevetségesen alacsony. (Sajátos eset lehet földrajz kritériumok érvényesítése, mint például legutóbb az Egyesült Államokban. Az ottani választókerületeket úgy szabták át, hogy a legtöbbjük egészen biztos demokrata vagy republikánus kerület lett, ahol elsősorban a pártszínek alapján szavaznak.) Összességében tehát elmondható: az ördög itt is a részletekben lakik. Ha a választási rendszer kialakítói akarják, képesek lehetnek konzerválni a jelenlegi politikai elit személyi állományát is, miközben látszólag engednek a népakaratnak.

Második problémaként azt érdemes felvetni, vajon lenne-e lehetőség arra, hogy az egyéni választókerületek előnyeként számon tartott szorosabb választói ellenőrzés másfajta (listás vagy vegyes) rendszerekben is megvalósuljon? A válasz egyértelműen igen. Még a legegyszerűbb listás választási szisztéma is működhet úgy, hogy a választók nem pusztán a listákra szavaznak, hanem azon egyes személyeket is megjelölhetnek, és végül az adott listáról mandátumhoz jutó képviselők személyét az így kialakult sorrend határozza meg. (Például egy listának hat mandátum jár, akkor a hat legtöbb preferencia-szavazatot szerzett jelölt lesz képviselő, tekintet nélkül arra, hogy egyébként a lista legelején vagy legvégén szerepeltek eredetileg.) A területi listákra épített rendszerekben (amilyen Románia esete is) szintén működhet a preferencia-szavazatok rendszere.

A vegyes rendszerek közül a német a legérdekesebb példa. Németországban a parlamenti arányokat a pártokra leadott szavazatok aránya határozza meg, de a mandátumok legalább fele egyéni választókerületben kerül kiosztásra. Itt tehát úgy valósul meg a szorosabb ellenőrzés, hogy közben nem torzul jelentősen a választói akarat. Végül a másik végletként lehet említeni a több mandátumos választókerületeket. Ezekben azonban nem listákra, hanem jelöltekre lehet szavazni, de végül nem egy, hanem több képviselője lesz a választókerületnek.

A példákból jól látható, és átvezet a harmadik megfontolásra érdemes problémához, hogy a legtöbb választási rendszer nem pusztán a választói ellenőrzést, hanem emellett a reprezentativitást, a választási rendszer arányosságát is kezelni akarja. A cél többnyire az, hogy minél arányosabb képviselethez jusson minden olyan politikai erő, amelyik valós társadalmi igényeket jelenít meg. És éppen ez az, amit az egyéni választókerületi rendszer nem képes megfelelően biztosítani. Ebben a rendszerben csak a győztes jelölt szavazatai hasznosulnak, mindenki máséi elvesznek. Elrettentő példaként többnyire Nagy-Britannia választási eredményeit szokták idézni. A legutóbbi választásokon a Munkáspárt országosan alig három százalékos szavazatelőnnyel (a szavazatok mintegy harmincöt százalékával) kényelmes többségre tett szert, miközben a szavazatok 22%-át begyűjtő Liberális Demokraták a mandátumok kevesebb, mint tíz százalékát szerezték meg. (Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a rendszer lehetővé teszi, hogy a regionális pártok megjelenjenek az országos politikában, bár annak befolyásolására lehetőségük rendszerint nem sok marad.)

Nem véletlen, hogy az egyéni választókerületekre épülő rendszerek többnyire a kétpártrendszer kialakulásával járnak, miközben jelentős csoportok maradnak képviselet nélkül, vagy marginalizálódnak. A választási rendszer kialakításakor ezzel is számolni kell, és ez sokkal fontosabb kérdés lehet, mint a képviselők ellenőrzése. Meg kell válaszolni, hogy vajon akarjuk-e, hogy minden jelentősebb irányzat parlamenti képviselethez juthasson, akarjuk-e, hogy viszonylag egyszerű legyen a belépés a politika színpadára, vagy pedig bízunk a nagy pártok megújulási képességében, abban, hogy észlelik a választói jelzéseket, és azoknak megfelelően változtatnak magatartásukon, politikájukon, kádereiken?

Látható, hogy az ellenőrzés kulcsa nem elsősorban a választási rendszer, hanem a pártok szerepe és kapcsolata a társadalommal. Az egyéni választókerületi rendszerekben is a pártok állítanak jelölteket, a pártok alakítanak kormányt és a pártok programja határozza meg a képviselők szavazatát a legfontosabb kérdésekben. Ahogy az is mindennapos tapasztalat lehet, hogy a listás képviselők is megpróbálnak helyi érdekek artikulálóiként megmutatkozni, és minél több forrást kijárni a választóiknak. Ráadásul a vegyes rendszerek tapasztalata az, (Olaszországban éppen úgy, mint Magyarországon) hogy a választók az egyéni képviselőjelöltekre is elsősorban pártpreferenciáik alapján szavaznak. Bár természetesen lehet ezzel ellentétes példákat is hozni, nyilvánvaló: a választói viselkedés és a politikai kultúra a probléma elsődleges kulcsa.

A képviselő ellenőrzése nem a választási rendszer feladata. Ezt a választóknak maguknak kell megszervezniük, és a választási rendszertől függetlenül képesek lehetnek a politikusok szorosabb ellenőrzésére, befolyásolására, saját érdekeik érvényesítésére. Ha a választók apátiába süllyednek, akkor semmilyen változtatás nem fogja a politikai elitet az ellenőrzésük alá helyezni. Ha a passzivitást az aktivitás, a civil szervezetek kontrolláló szerepe, a lakossági akciók, az érdekek manifesztálása váltja fel, akkor bármilyen rendszerben igaz lesz, hogy a politikus kénytelen jobban odafigyelni a választóira.

Az ellenőrzés mindenek előtt a politikai és közéleti kultúra függvénye. Egy, a közéleti kérdések megvitatására, és a minél szélesebb körű részvételre alapozó politikai kultúra, ahol a közvélemény alakulása és alakítása nem csak és nem elsősorban a tömegtájékoztatáson keresztül zajlik jóval szélesebb körű lehetőséget kínál a képviselők és a politikusok ellenőrzésére. Ennek kiépítése nem egyszerűsíthető le a választási rendszer alakítgatására. Nincsenek csodaszerek: a demokráciát üzemeltetni kell, különben így is, úgy is fejünkre nőnek a politikusok.

  • Despre baza de date

Centrul de Documentare ISPMN a iniţiat un proiect de monitorizare a presei pe tematica reprezentării minorităţilor naţionale. În cadrul proiectului sunt monitorizate versiunile online ale mai multor cotidiane naţionale, atât în limba română cât şi în limba maghiară.

În munca de colectare a materialelor beneficiem de aportul unui grup de studenţi ai Universităţii Babeş-Bolyai, Facultatea de Sociologie şi Asistenţă Socială, fapt ce ne oferă posibilitatea unei dezvoltări continue a bazei noastre de date.

Proiectul de monitorizare a presei doreşte să ofere celor interesaţi, posibilitatea de utilizare a acestei baze de date  în viitoare analize.